nyelv-ész

E két szoftverrel a Linux alkalmas lesz média megosztásra, valamint Chromecast kompatibilis eszközökre képernyőt tükrözni. Ha az okostévénkkel, vagy a butatévére akasztott chromecast eszközzel akarunk a számítógépről médiát lejátszani, akkor a jól bekonfigurált minidlna lesz a segítség, ha pedig képernyő tükrözést akarunk, akkor a mkchromecast.

Szeretem a Totalcar teszteket. Nem olyan unalmasak, mint máshol, ahol felsorolják az autó műszaki paramétereit, majd kijelentik, hogy jó vele menni, csak kicsi a csomagtartó. A Totalcarnál akár még kerettörténeteket is hajlandóak kanyarítani egy autó tesztje köré, hogy emberközelibbé tegyék a gépészetet.

Itt is van a mai történet, ahol a képzeletbeli Átlag János olyan autót vesz, amelyik a nejének is tetszik, és nemcsak praktikus, hanem (most tessék figyelni!) a sportosság ígéretét is magában hordozza.

Egy BMW-t. Kombit.

Kezdjük akkor az elején. Sportosság alatt általában jól tartó futóművet, a kiegyensúlyozott kanyartulajdonságokat, erős motort, jól reagáló hajtásláncot értünk. Sokan e mellé beikszelik a hangot is, de ha egy Teslával mennének, nem valószínű, hogy utána kijelentenék, hogy nem sportos, mert nem üvölt a motor. Az ilyen autóknak megvan az a hátránya, hogy a magyar utakon igencsak igénybe veszik a bennülőket. Persze vesekő esetében akár még hasznos is lehet a kemény rugózás, de sokan inkább a fogtömésük miatt aggódnak ilyenkor.

A tesztben szereplő BMW azonban ebben az értelemben nem sportos. Nagyon jó a futóműve, de inkább a kényelem és a jó úttartás elegyét hozza, mintsem az igazi sportkocsikét. Ráadásul a motorja sem aszfaltot feltépő erőgép. Bőven elég a dinamikus autózáshoz, de nem ezzel fogunk indulni a drift bajnokságon.

Visszatérve az utakra: a városi aszfalton nem előny a sportosság, autópályán meg nem szükséglet. Maradnak az országutak, hegyi szerpentinek, amelyek azonban néhány kivételtől eltekintve igencsak gyatra minőségűek. Tehát itt is inkább a strapatűrő, komfortos rugózást preferálja a nagyérdemű, mintsem a nagy kanyarsebességre képes futóművet. Mert nem nagy élmény a húzósan vett kanyar, ha pont a közepén pattog el a kerék a szétszaggatott aszfalton.

Kiderül aztán a cikkből az is, hogy az autó N43 kódú motor szériája nem a legjobban sikerült BMW termék. Több ismert szériahibája is van, tipikusan az első tulajdonost kiszolgáló fajta, amelyikkel használtan, tizenéves korában a sokadik tulaj már átértékeli a sportosság fogalmát, és a kanyarsebesség helyett megtapasztalja a gazdasági totálkár felé száguldás sebességét.

A cikk szerint egy ilyen verda 2,4 millió környékén megvehető. Nos nem vagyok nepper, így nem fogok más márkákat ajánlgatni, de biztos vagyok benne, hogy ennyi pénzt sokkal hasznosabban is el lehet költeni úgy autóra, hogy utána hosszú éveken át nem kell rettegni a milliós szervizszámláktól.

Végezetül a lényeg, amiért mindezt leírtam, a cikk alábbi mondata:

"Azért legalább egy német hármas kéne, én se leszek már fiatalabb, hogy megvalósítsam ezt az álmom."

Mitől lesz egy konformista német kombi valakinek az álma? Mitől válik valaki szemében egy ilyen autó "sportossá"? Gyerekként telivér Ferrarikról, Lambókról álmodozni teljesen rendben van. Akinek az az álma, és van rá pénze, valósítsa meg az álmát. De a káeurópai irodistával mi történt, mire felnőtt, hogy a gyerekkori álma egy BMW kombivá mutálódott?

Sajnos van ilyen, hogy valaki vén fejjel sem ért mások számára már gyerekkorban is nyilvánvaló dolgokat. Nálam az egyik ilyen a kő-papír-olló játék. Gyerekkoromban sehol sem láttam játszani, felnőtt fejjel pedig fel nem foghattam, hogy a papír hogyan győzheti le a követ. Egyszerűen nem értettem a logikáját, úgy gondoltam, hogy logikusan a kő mindig nyer, a papír mindig veszít, az olló pedig a papírral szemben nyer, a kővel szemben veszít.

Aztán egyszer megnéztem a Wikipédián, mert ugye ott mindennek van oldala és mindennek van magyarázata. Az ő interpretációjukban a papír becsomagolja a követ, ezzel győz.

Azt hiszem, most vesztettem el a reményt, hogy a világ működéséből bármit is megértsek...

Környezettudatos vagy? A vécépapírnak is kihasználod mindkét oldalát? De azért csak csorog a nyálad a negyvenrablós webáruházban a szok kici olcó áru után? Csak megrendeled a soha vissza nem térő ajánlatot, amikor 9999.- jó magyar forintokért (plusz szállítás) házhoz viszik neked a bármit is?

Mit gondolsz, hogyan jut el hozzád a kínai áru? A földgömbre nézve logikusan azt hinnéd, hogy vonaton, hiszen a Kína és Magyarország közti út végig szárazföldön megtehető. A villanyvonat az meg még csak ki se pufog, meghajtja a jóféle VVER nyomottvizes szovjet atomreaktor, ami a transzszibériait eteti árammal.

Hát egy túrót. Valójában körbeutazza a fél planétát, mert felteszik a konténert egy akkora hajóra, mint a Tihanyi-félsziget (na jó, nem akkora, de így is majdnem fél kilométer hosszú), ami sok millió személyautónyi környezetterhelést okoz. Nem vicc, a 15 legnagyobb konténerhajó együttesen többet szennyez, mint a világon jelenleg forgalomban lévő 760 millió személyautó.

Erre most hagyok egy kis időt.

Ha tehát örülsz, hogy a kedvenc kínai oldaladon találsz egy pár ezer forinttal olcsóbb bizbaszt, mint ami a sarki boltban a polcon figyel, akkor gondolj erre, mennyibe fáj a Földnek a te párezer forintod.

Regélhetném napestig pázmányi körmondatokban, miféle merényletek sorozata látott már napvilágot e témában, de itt és most egyedül az Apple elvetemültsége felett fogok pálcát törni.

Van ugye az a furcsa törekvés, hogy a felhasználói felületről dobáljunk le mindenféle vezérlő elemet, és helyette a felhasználó varázsmozdulatokkal vezéreljen egyes funkciókat, mint Harry Potter a roxforti menzán, mikor nem kapott elég tápiókapudingot az ebédhez. Ez főleg azért ellenszenves tendencia, mert a mobilok, tabletek képernyője egyre nagyobb, a felbontásuk is megsokszorozódott az évek során. Tehát nincs látható oka, miért ne lehetne gördítősávot, lapozásra szolgáló ikonokat és hasonlókat a felületre tenni.

Tableten ez különösen visszatetsző, hiszen itt a képernyőméret is annak kedvezne, hogy legyenek funkciógombok. Az Apple azonban úgy gondolja, hogy egy többszáz oldalas e-book olvasása akkor ad felhasználói élményt, ha a képernyő megfelelő részén a megfelelő irányú masszírozó mozdulatot tesszük lapozás gyanánt. Esetemben ez nem túl kényelmes, mert jellemzően nem az íróasztalnál ülve olvasok, hanem ágyban fekve, vagy a kanapén heverve, netán a kerti karosszékben kuporogva. Így nem feltétlen tudom a megfelelő szögben tartani azt a nyomorult iPad-et, hogy a megfelelő irányú simikézéssel lapozhassak. Ma ráadásul egy rohadt hosszú Word doksit sikerült azért bezárnom, mert a képernyő aljáról felfele irányú simogatás helyett véletlenül valami átlós irányban masszíroztam a képernyőt, és ez az iOS számára azt jelenti: vissza a desktopra.

Anyád.

Örök rejtély marad számomra, hogy az Apple székházát eddig miért nem rohamozta meg a felháborodott felhasználók hordája. Talán mégis igaz, hogy az egyszerű felhasználó olyan, mint az agyatlan birka: hagyja, hogy önjelölt zsenik megmondják neki, mi a jó.

Jó rég volt az első rész... Sebaj, úgysem történt sok fejlemény. Az iPad mini elment a háztól, ajándékba oskolás gyereknek, hadd örüljön. Jött helyette Air2, majd az is ment tovább. Februárban aztán egy iPad akción felbuzdulva a 2019-es szériából vettem egy vadi új iPad-et.

De miért? - kérdezné Ábel a reklámból. Nos, azért mert:

Teszteléshez folyamatosan kell egy iOS eszköz, iPhone-t meg végképp nem veszek.

Androidos tabletek sem sokkal olcsóbbak, már amelyek ekkora méretűek, kapacitásúak és képminőségűek. Meg főleg üzemidejűek.

Szerencsére az ingyenes szoftverekből is van már bőven, így már nem annyira lehúzásszagú a készülék.

Hát így. Mellesleg némileg fejlődött az iOS az utóbbi években, bár a kezelhetősége, testreszabhatósága még mindig a béka segge alatt van. Viszont a képminőség pazar, az üzemidő is korrekt.

Szivatás azért van így is bőven. Például az e-book-okat nem tudtam másképp a belső tárhelyre felvarázsolni, csak iCloud felhőtárhelyre feltöltve, majd az iPad-en letöltögetve. Pedig USB kapcsolaton már fotókat, meg jópár fajta fájlt direkben lehet másolni, de az e-book-okat még nem. Talán 10 év múlva már az is menni fog.

Hamarosan 10 éve, hogy az épp aktuális redmondi csodarendszert nem használom a saját gépeimen. Pontosabban nem használom dual boot módban. Egy ideig virtuális gépben még volt XP, de aztán annak is vége lett.

Linuxot több, mint 20 éve használok, de 2010 volt az az év, amikor úgy találtam, hogy olyan kevés okból van szükségem mellé a Windowsra (pontosabban windowsos programokra), hogy nem állnak arányban a Win telepítésével, üzemeltetésével járó nehézségekkel. Ne feledjük, az XP még erősen igényelte a kalapálást, driverek baszkurálását, vírusirtók és tűzfalak jótékony védelmét.

2010-től Ubuntu volt a gépeimen jó ideig, de nem volt mindig felhőtlen a viszonyunk. Egy ideig az OpenSuse is ígéretesnek látszott, de laptopokon mindig volt valami szívás velük. Végül a Mint Cinnamon lett az a rendszer, ami hosszú távon bevált, és ott figyel minden itthoni gépen.

Tudom, vannak más atomstabil, megbízható disztrók is, de szabadidőm mind kevesebb részét vagyok hajlandó arra áldozni, hogy az esetleges hibajavítások, testreszabási trükkök után nyomozzak. Ráadásul a Mint egy jó ideje úgy megy fel a gépekre, hogy csak a Cinnamon témát és háttérképet állítom át, meg a tálcán megjelenő dátumformátumot. Ezek összesen nem tartanak öt percig, és utána hibátlanul üzemel a gép. Minden más alapból ott van és úgy működik, ahogy nekem kényelmes és egyértelmű.

Sokáig egyedül a magyar nyelvet jól felismerni képes OCR hiányzott a linuxos világból. Akkoriban még gyakran kellett régi nyomtatványokat, géppel írt doksikat szkennelnem, áttennem valamilyen digitális szöveg formátumba. 2010 körül azonban ilyenekkel már ritkán kellett vacakolnom, így a Recognitát, ScanSoftot, FineReadert el tudtam engedni. Részben mert már szabad szoftveres megoldások is akadtak a célra, részben meg az Interneten addigra szinte minden elérhető volt, amit régen csak papírra rögzítettek.

Nagyon drukkolok, hogy a Linux a vállalati szférában is nagyobb teret nyerjen. Látva a Microsoft sorozatos bénázásait a Windows körül, nyilvánvaló, hogy ez az üzleti modell nem tartható fenn a végtelenségig. A kedves ügyfelek nem azért adnak súlyos pénzeket a szoftverért, hogy valójában tesztelők legyenek. A cégek egyre kevésbé akarnak pénzt költeni a rendszereik üzemeltetésére, hibajavításokra.

Vitézy, az elmúlt évtizedek tömegközlekedési és városszervezési csodafegyvere hosszasan értekezik terveiről, melyeket a közeljövőben, a frissen megalakult BFK fejeként kíván megvalósítani. Alapvetően egyet is értenék elképzeléseivel, ha nem lenne hiányos a koncepció az elővárosok és az agglomeráció tekintetében.

Ahhoz nem kell külföldre mennünk, hogy belássuk, a Budapest körüli kb. 20-30 km-es agglomerációs övezetben(ből) nem lehet olyan szintű tömegközlekedéssel utaztatni a népeket, mint amilyen szintű a belvárosi, sűrűn lakott területek közlekedése. Az agglomerációban továbbra is erős autóforgalommal lehet számolni, tekintettel a jóval nagyobb távolságokra. Továbbá az agglomerációs települések jelentős része nem képes önerőből a településen belüli tömegközlekedést megoldani. Mellékszál, hogy erre sok helyen látunk példát regionális közlekedési szövetségbe tömörülő települések formájában, de ez sem mindent vivő megoldás, hiszen ez is csak a fő közlekedési útvonalakra szorítkozik.  Ami jelen esetben a főváros-agglomeráció oda-vissza útvonalat jelenti.

Mint a témában érintett, van elképzelésem arra vonatkozóan, mi késztetne az autóról tömegközlekedésre váltásban.

Először is: normális agglomerációs tömegközlekedési gerinchálózat, ami olyan kötöttpályás járműveket jelent, amelyek nagy kapacitással bírnak, csekély zavarérintettségűek, és amelyeket autóval könnyen megközelíthetek. Nézzük meg például a H5-ös HÉV-et. Alapvetően megbízható, nagy kapacitású vonal. Viszont Budapest határában hiányoznak azok a P+R parkolók, amelyekben az autót biztonságosan ott lehet hagyni, és nem fenyeget a veszély, hogy kifosztva találom a nap végén. Ahol van bevétele az önkormányzatnak tilosban parkolásból, oda ki tudja tenni a térfigyelő kamerákat. No comment.

Másodszor: olyan fizetős parkolási lehetőségek (parkolóházak, mélygarázsok) Budapest területén, amelyek frekventált helyen vannak, de nem csak a szűken vett belvárosban. Ha mégis muszáj autóznom, mert pl. kórházba, vagy valamilyen hivatalba visz a dolgom, netán nehezen mozgó családtagjaimat vinném, ne kelljen közelharcot vívnom az utcai parkolással.

Harmadszor: távlati, nagyívű városszervezési elvként örömmel látnám, ha a belvárosból kiszorulnának a hatalmas irodaházak, melyek jelenleg a céges autóval járók ezreit vonzzák a belvárosba. Ők akkor sem szállnának át a tömegközlekedésre, ha az ingyen volna. Eleve nem lett volna szabad az elmúlt 30 évben engedni a hatalmas irodaházak elszaporodását a Hungária körgyűrűn belül. A külső kerületekben olcsóbb az ingatlan, könnyen megoldható a céges autók ingatlanon belüli parkoltatása pl.: mélygarázsban. A külső kerületekben is sokfelé van nagy kapacitású tömegközlekedés. Akadnak rekultiválásra váró, kiváló közlekedési kapcsolatokkal bíró rozsdaövezetek is. Például Rákosrendezőn fel lehetne számolni több hektár használaton kívüli vasúti objektumot, és a helyére épülhetne üzleti negyed, mint Londonban a bezárt hajógyárak és raktárak helyén épült Canary Wharf.

Bár jónéhány cég még presztízsnek érzi a belvárosi irodákat, de pl. ingatlanadóval őket is meg lehetne győzni, hogy jobb nekik a peremvidéken. Eleve nem értem ezeket a cégeket: ugyan mindegyikük a pénzes ügyfelekre hajt, de a pénzes ügyfél autóval szeretne oda jutni, ami a belvárosban egyre nehezebb.

Ezzel összhangban törekedni kell a külső kerületek, főleg az 1950-ig önálló településként létező kerületek valaha volt városközpontjainak visszaállítására, hogy az adott kerületben lakók közül minél többen tudjanak rövid távon utazva munkahelyet találni, ügyeket intézni. Annyival is kevesebben akarnak ingázni a városközpont és a peremkerületek között.

Fenti elképzeléseket hiányolom a Vitézy-féle távlati koncepcióból. Lehet hosszasan süketelni az autózásról, mint "életmód"-ról (mekkora baromság!), meg a mélygarázsokról, mint az autókat belvárosba "vonzó" ojjektumokról, de ne szépítsük: az emberek többségének a városi autózás kényszer. Senki nem vágyik a dugóban ülni, de még kevésbé vágyik kétszer, háromszor annyi ideig utazni lepukkadt tömegközlekedéssel, olykor hajléktalanok társaságában, esőben-hóban várni a fedetlen megállóban a csatlakozásra, majd heringként tömörülni a járműveken. Városlakó és agglomerációban élő ismerőseim egyaránt azért vesznek autót, hogy a tömegközlekedés által kevéssé preferált időszakokban a sok átszállással járó nehézkes útvonalakat kiváltsák. Nem puszta hobbiból, hogy a kocsma előtt villogjanak és gumit füstöljenek.

Mellesleg az is megérne egy misét, hogy a BKV szerint valamikor délután 4 körül ér véget a csúcsidő, ezért fél 5-kor már századmagaddal várhatod az 1-es villamost a megállóban, végignézve, hogy az ellenkező irányból hogy megy a remízbe épp három másik szerelvény.