Az idiotizmus oly sok formáját láttam már életem során, hogy gondoltam, már nem lepődöm meg semmin. Mindaddig, míg el nem olvastam ezt a sztorit, miszerint a 60-as évek fiatal értelmiségije jópofa dolognak találta, hogy a Dunába dobáljon mindenféle holmit azzal a filozófiai körítéssel, miszerint (idézem):
"Sok olyan tárgyi értékre teszünk szert, ami valamiért inkább hátráltat, mint segít mindennapi éltünkben, ám mert hozzá jutni esetleg sokba került, nincs erőnk – szívünk? – megszabadulni tőle. Én azonban soha nem leszek ilyen értékek rabja."
Egyfelől dicséretes, hogy ne éljen valaki anyagi javak függőségében, másfelől azonban a Dunába dobálás helyett lehetett volna ezt értelmesen is csinálni: oda lehetett volna adni rászorulóknak azokat a holmikat, amelyekről úgy gondoljuk, hogy az anyagi javaktól függőségünk szimbólumává váltak. Persze ez nem olyan látványos, mint a hídról folyóba hajigálás, és nem lehet vele pozőrködni, csajozni.
No de olvassuk csak tovább az ötletgazda filozófiai eszmefuttatását:
"Én magam – sapkát és cirkuszt a népnek! – kezdtem valóban „sorsrontó” tárgyakat is dobálni tréfás „vádbeszédek” kíséretében, gitárt, üzenetrögzítő készüléket, karikagyűrűt, fényképezőgépet. Mindent, ami sejtésem szerint rongálta az imázsomat vagy késleltette valahogyan az értelmes megkomolyodást."
Aki látta a 60-as évek első generációs értelmiségi fiataljairól szóló filmeket, talán nem is lepődik meg annyira mindezen. Az ötvenes évek mindent ideológiával átjáró időszaka után egy olyan világ jött, ahol már nem volt napi téma az osztályharc. Persze az egyetemeken, főiskolákon bőven adagolták még a bölcsességet, de ez már nem a befogadhatatlan sztálini kultúrmaszlag volt, hanem valami puhább, emészthetőbb, de a szálkás kommunista ideológián felcseperedők számára mégis sokkal büdösebb ideológia.
Nem volt már korunk hőse az aszkéta munkásmozgalmi hős, aki apját-anyját is feljelenti, ha jobboldali elhajlást észlel. Helyette csendben valami polgári csökevény, a fogyasztási javak óvatos gyűjtögetése, a meggazdagodás iránti vágy kezdte átjárni a magyar társadalmat. A hatvanas évek elején munkába álló, első generációs fiatal értelmiségi számára ez a kettősség nehezen volt feldolgozható. Hiszen őket az a rendszer emelte ki és taníttatta, amelynek zászlajára nem a kispolgári megalkuvás volt írva, hanem a forradalmi hév .
Ha ezután valakinek nem volt elég bátorsága kivonulni a bűnös és hedonista társadalomból, majd oszlopszentként felállni egy távoli, magas cölöpre, vagy évtizedekig vándorolni a sivatagban - annak bizony igencsak beszűkült a mozgástere. Ma viccesen hangzik, de akkoriban mégis tragikusan komoly volt a kor egyik bölcsessége, miszerint az értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.
A Dunába dobálás a kiskapu. Csendben lázadunk, de csak magunk és környezetünk előtt válunk oszlopszentté. Sem a konformista kádári társadalom, sem az apparatcsik réteg nem vet ki magából, mert cselekedetünk csupán vicces marhaságnak tűnik. Nem állunk népi mozgalom élére, csupán néhány tucat hasonszőrű csatlakozik hozzánk, ők is csak esetlegesen. Ugyanakkor saját háborgó lelkiismeretünknek is tettünk egy gesztust, amiről persze tudjuk, hogy csak szánalmas pótcselekvés, de majd az unokáknak lehet mesélni, hogy miképp lázadtunk a fogyasztói társadalom ellen.
Megúsztuk.
Utolsó kommentek