nyelv-ész

Szóval a kékhalál kiverte nálam a biztosítékot.

Úgy gondoltam, az Asus webhelyén találok olyan drivert, amelyek segítségével ez a hajlam csökkenthető vagy mg is szüntethető, de természetesen kiderült, hogy a gépemen a lehető legfrissebb driver található. Áthidaló megoldásként felmerült a Windows újratelepítése ACPI nélkül, vagy esetleg mélyreható registry-buherálás az IRQ-k rendbetételére, de úgy gondoltam, amíg lesz időm ilyen marhaságokkal múlatni az időt, a Windows-használatot a minimumra csökkentem, és keresek valami rendes, használható rendszert.

A HUP-on épp írtak az OpenSuSE 10.2-ről, és elolvasva a támogatott hardverek listáját, felcsillant előttem egy halvány reménysugár. Nem ragozom: órákon belül kész volt a telepítő DVD, másnap már fel is pakoltam a rendszert - és láss csodát, minden elsőre működött!

Régebben sokat birkóztam a SuSE disztribbel, még a 8.1-nél adtam fel, mert egyrészt agyon volt bonyolítva, másrészt a hozzá fejlesztett yast nevű rendszerbeállító program nem ért egy fabatkát sem. Ezen kívül a csomagkezelése is iszonyú volt, hiába rpm csomagokkal települt, a függőségek kezelésében kicsit sem jeleskedett.

Amióta viszont "Open" lett, azaz a Novell által gondozott rendszer nyílt forráskódú elemei visszakerülnek a Linux fejlesztői közösséghez, valahogy minden rendben van vele. Van automatikus update (és működik is!), van rendes függőségkezelés, és a programok olyan tárháza, amiről korábban álmodni sem mertem.

Arra nyilván számít az ember, hogy Linux alatt fog tudni netezni meg szöveget szerkeszteni, de hogy például találok folyamatábra-szerkesztőt, normális táblázatkezelőt és prezentációkészítőt, meg Ms Project xml-t kezelni tudó project managert, arra a legkevésbé sem. Arról nem is beszélve, hogy vidáman működik a DVD-író, a webkamera, a scanner, és egyáltalán az összes multimédiás funkció.

Ha a VLC Player mondjuk valamilyen összehekelt kódekkel gányolt videón elhasal, még mindig ott az SMPlayer, és nem kell aggódnom, hogy jaj majd valamelyik kodek telepítése során bekerül a registrybe az, hogy pina, és emiatt nem indul majd tizenöt másik program.
Nem kell aggódnom, hogy a magárahagyott gépemet a windózápdét nevű gonosz manó engedélyem nélkül újraindítja, holmi security patch létfontosságú telepítésére hivatkozva (régebben tényleg megtörtént, persze CD-írás közben, nincs még ugye elég frízbi a kukában).

Most tehát a gépemen ott figyel ugyan az Xp, de ritkán indítom, ugyanis a napi tevékenységem jórészt OpenSuSe alatt zajlik. Már amennyit az otthoni gépet haszálom, mert a munkahelyemen "természetesen" szintén redmond szelleme kísért.
(Folyt.köv.)

Szocializációs folyamatom szerves részét képezték a környező szocialista országokba tett üdülési célzatú látogatások. Erdély és a Felvidék mellett sikerült lejutni az Adriára, és feljutni az Északi-tengerhez is. Keleti irányban viszont a nagy SZU, nyugat felé pedig a gaz imperialisták gátolták ezirányú törekvéseimet. Kelet felé azóta sem sikerült az áttörés, nyugatra azonban még a nyolcvanas években kijutottam.

De térjünk vissza a béketáborhoz.

Északi szomszédunkat akkor épp úgy hívták, hogy Csehszlovákia. Ezt persze ők maguk sem vették komolyan, csak az alkalmat lesték, mikor válhatnak ketté. Hasonlóképp déli szomszédunk, Jugoszlávia (emlékszik még valaki erre a névre?), ahol a széthullás folyamata sokkal... hm... intenzívebb volt.

Volt azonban a közelben egy olyan állam, amelyik a második világháború után kényszeresen igyekezett bizonyítani önnön létjogosultságát - és amelyiket saját álampolgárai sem vettek komolyan, olyannyira, hogy a leghajmeresztőbb módszerekkel próbáltak szabadulni tőle.
Aki látta valaha a "Berlin - Hauptstadt der DDR" táblát, tudja, miről beszélek. Poroszok és szászok beszorítva egy abszurd diktatúrába, abszurd módon viselkedtek. Láthattunk szerte a keleti blokkban sok furcsaságot, de ami ott ment, az magyar szemmel nézve a tragikomédia határát súrolta.

• Lepusztult környék volt bőven mindenfele - de csak ott láthattad, amint a panelház tövében a honpolgár a járdát és az úttest szélét partvissal(!) söpri.
  

• Áruhiány szintén volt mindenhol - de csak ott láthattál birkatürelemmel sorban állókat, amint tűrik a bolti eladó packázását. Mindenhol máshol a tömeg két perc alatt kifosztotta volna a boltot.
  

• A rendőrnek mindenhol óriási hatalma volt - de csak ott láthattad, hogy a polizei szót szinte vigyázzállásban mondják ki.
  

• A dicsőséges Szovjet Vöröshadsereg is jelen volt mindenhol - de csak ott nem telhetett el nap, hogy ne ment volna el legalább egy katonai dzsip az ablakod alatt.

Itthon a nyolcvanas évek a csendes pangással, valamint a honpolgárok háztájiban, géemkában, fusizásban megkeresett, és a Mariahilfer Strassén elköltött Gorenje-forintjaival teltek. A cseheknél, vagy Jugóban ugyanúgy nem szúrt szemet, hogy nem egy békés demokráciában élünk.

Akkoriban egyedül az NDK-ban tett látogatásom során éreztem kézzelfoghatóan egy idegen hatalom fenyegető katonai jelenlétét. (Ugyan a Vöröshadsereg nálunk is jelen volt, de a nyolcvanas években már senkit nem zavart, sőt, lehetett konzervért gázolajat meg kézigránátot szrezni tőlük.)

Idegen hatalom megszálló katonáit ma is láthatod a tévében, de ez már egy másik történet...
(Folyt.köv.)

Ott hagytuk abba, hogy a Windows pitbullokkal ellátott őrző-védő programokkal megtámogatva egész használhatóvá vált, míg a napokban ismét be nem dobta a törülközőt egy vidám kékhalál formájában.

Többórás crashdump olvasgatás és a weben keresgélés után homályosan felsejlett bennem a múlt egy rémképe: a Win2k/Xp józan észnek ellentmondó IRQ-használata.

A redmondi zsenik szerint az úgy van rendben, ha egy PC hangkártyája, monitorvezérlője és Ethernet-csatolója egyazon IRQ-t használja... Pont a három leginkább erőforrásigényes hardver! Merthogy az ACPI-támogatás csak így lehet működőképes. 

Nyilván.

Anno kisebb teljesítményű gépek esetén úgy segítettem ezen, hogy már a Win telepítésekor eleve nem ACPI támogatást választottam, hanem standard PC-t. Ekkor az IRQ-kiosztás a helyére került úgy, ahogy azt a Jóisten megteremtette, viszont a gép nem tudott alvó üzemmódba menni, csak ki- és bekapcsolni, meg hibernálni lehetett. Ez konkrétan egy otthoni gép esetében nem is jelentett tragédiát.

Mélyreható elemzés során kiderítettem, hogy most a kékhalált a Skype okozta, mivel egy bejövő hívás során merészelt a hangkártyához fordulni, a korábbi eset pedig a webkamera mikrofonjának volt köszönhető, hiszen pimaszul ő is szerette volna a hangkártyát használni. Csakhogy azon az IRQ-n a videokártya és az Ethernet-kártya is épp élet-halálharcot vívott, és a deathmatch eredménye: Windowsunk bedobta a törülközőt.

Bölcsen levontam a tanulságot, és felírtam a falra piros betűkkel: a legjobb gép is csak ócskavas, ha nincs hozzá egy normális rendszered.
Elkezdtem keresgélni a neten...
(Folyt.köv.)

A krumplicukros gyermekkor után jöttek a kemény évek. Hobó és P.Mobil koncertek kőbányai és újpesti művházakban, döngölt földpadlós kocsmában vizezett Kőbányai Világos, Motörhead-koncert a Czabán Samu téri Volán-pályán... Nagy idők tanújaként még láttam az LGT-t május elsején a tabáni Ifiparkban játszani - ami akkor is egy életveszélyes romhalmaz volt, de a dekadens rockerekért akkoriban egyetlen illetékes elvtárs sem aggódott. Hadd hulljon a férgese!

Közben jött a motoros huligán korszak. 14 évesen levizsgázhatott az ember gyereke segédmotorkerékpárra, ami abból állt, hogy egy MHSZ-aktivista egy nagy könyvben fellapozott néhány KRESZ-táblát, és ha tudtad a jelentését, akkor még megkérdezték, hogy hídon szabad-e tolatás közben a lovaskocsin ülve cigarettázni - és helyes válasz esetén már kezedbe is kaptad a segédmotorkerékpár, lovaskocsi és lassú jármű vezetésére feljogosító kis fehér kartonlapot.

A pokol minálunk egy keletnémet robogó formájában szabadult el. Az 50 köbcentis kétüteművel szédítő hatvanas(!) tempó is elérhető volt, persze csak kemény motortuning árán. Ez a tuning a kipufogócsőben lévő motorfojtó toldalék vasfűrésszel történő kiiktatásából állt. Az elvtársak ugyanis komolyan vették, hogy ha egy segédmotor a KRESZ szrint csak 40-nel mehet, akkor az tényleg ne tudjon többet. (Képzeljünk magunk elé egy M5-ös BMW-t, amint a Közlekedésfelügyelet emberei épp szakszerű kipufogófojtás beheggesztésével gondoskodnak róla, nehogy a gépjármű képes legyen túllépni az előírt maximum 130 km/h sebességet. Meg a tulajdonos arckifejezését.)

Aztán persze voltak más furmányok is, hamar előkerült a vasreszelő. Kétütemű motort tuningolni a világ legegyszerűbb dolga: csupán tudni kell, hogy a résvezérlés és az átömlők méretének milyen mérvű megváltoztatása növeli a teljesítményt, és hol az a határ, aminél már nem a teljesítmény nő, hanem a fogyasztás.

Négy-öt Simson-hengerem bánta, de végül a környék minden robogója elérte a 75-80-as végsebességet, beleértve a sajátomat is. Gimnazista létemre én javítottam a környék autószerelő-tanoncainak a motorjait. Ők még csak tanulták, hogy működik a benzinmotor - én már saját káromra megtanultam.

Aztán véget értek a középiskolás évek, lett jogosítvány nagymotorra, autóra - és véget ért a lóerő-romantika. Nem kellett már 50 köbcentiből kiügyeskedni az utolsó lehelletet is, hiszen akár egy 1200-as Zsigulival is hasíthatott, akinek volt rá kerete :)
De ez már...

Természetesen nem politikai.

Onnan kezdeném, hogy tavaly szert tettem egy kiváló Asus Terminátorra, hat éve kiválóan muzsikáló PIII-as gépezetemet pedig feláldoztam az informatika házioltárán. Halálát, azaz szétszerelését követően donorként szolgált más szervátültetésre váró szerkezeteimhez: RAM-ja és USB2-es kártyája a család másik őskövület gépezetébe vándorolt, winchesterei pedig vagy egy NAS-ként funkcionáló eszköz megvételét várják, vagy MédiaPC lesz belőlük.

No de nézzük az új gépet: 2 GB RAM, 3 GHz proci, DVD-író - ami kell. Először ugye a redmondi fiúk csodaszere, a hozzáadott Xp mászott fel a gépre (ehhez adott a gyártó egy tonna drivert is), majd jött volna kedvenc Linux disztribem, a hazai hegesztésű UHU.
Igen ám, csakhogy az Ethernet kátyámat nem ismerte fel, a támogatott hardverek listájában pedig egyik Linux terjesztés sem említi. Ahhoz meg már öreg vagyok, hogy nekiálljak kernelt forgatni, vég nélkül modprobe-ozni. Donor PC-m 3Com kártyájának beszerelésével rövid úton elejét vettem a gyilkos hajszának, és máris vidáman töltögettem a netről a legújabb telepítőcsomagokat.

Kisvártatva azonban baljós árnyak gyűltek monitorom egén: egy videófájlra kattanva az mplayer nem adott hangot. Nem estem kétségbe, volt már máskor is, hogy telepítés után nem ment az mplayer, most is elégségesnek gondoltam egy manuális beállítást.

Ami persze kutyaszart sem ért.

A kernelbe betöltődött a hangkártya modulja, az alsa azt hazudta minden programnak, hogy minden rendben, de valójában nem tudta kezelni, így a gép néma maradt. Ekkor leradíroztam a gépemről az UHU-t. A következő napok némi Ubuntu-reszeléssel teltek, a végeredmény hasonlóan gyalázatos volt.

Hosszú hónapokig nem foglalkoztam aztán Linuxszal, nem volt időm utánanézni, hol van már támogatás a hardvereimhez, helyette a redmondi csodarendszert próbáltam olyan állapotba hozni, hogy kézre is álljon meg viszonylag megbízható is legyen. Tűzfalak, spyware-irtók és vírusgyilkolók garmadával bástyáztam körbe rendszeremet, a routeren a létező legkeményebb szabályokat hoztam, hozzám képest egy fogolytáborbéli kápó doromboló kiscicának számított.

Telt-múlt az idő, nagyjából rendben működött minden, egyszer volt csak egy kékhalál, amit egy újonnan vásárolt webkamera hibás driverének tulajdonítottam, aztán hosszú ideig megint semmilyen attak nem borzolta idegeimet.
Mígnem a napokban egy könnyű, laza futam során be nem ütött megint a krach...
(Folyt.köv.)

  Mindenki, aki a hatvanas években született, a hetvenes években járt iskolába, és a nyolcvanas években lépett ki felnőttként a nagybetűs ÉLET-be, tudja, mit vett egy kisiskolás a trafikban egy forintért.

Krumplicukrot.

 A krumplicukor, mint fő szocializációs tényező, úgy hatotta át kora gyermekkorom létét, hogy egyben meghatározta tudatomat is. Merthogy a lét határozza meg a tudatot - ezt a marxista tételt szinte az anyatejjel szívtuk magunkba.
Nem szabad azonban kihagynunk az olyan tudatformáló szerek felemlítését sem, mint a sósborszeszes csokibevonatú Diana cukorka, és a tasakban kapható narancsízű limonádépor, a LiMo. Előbbi 30, utóbbi 70 fillérért kellette magát a vidéki trafik kirakatában, ahová iskolából hazafelé jövet mindannyian betértünk. Az út hátralevő része mámoros LiMo-fogyasztással telt.

 Visszatérve a krumplicukorra: ez adott nekünk erőt, hogy a későkádári vérzivataros éveket átvészeljük, hogy előbb kék, majd vörös nyakkenővel a nyakunkban masírozzunk a szovjet hősi emlékmű előtt, hogy az iskola igazgatóhelyettes-párttitkárának "állampolgári ismeretek" fedőnevű agit.prop. óráit túléljük, hogy a biológiatanár szigorúan elkülönítetten tartott nemi felvilágosító óráit hangos röhögésbe fullasszuk, hogy a fizikatanárnőnek megtanítsuk az iránytű helyes használatát (merre van észak), hogy énekórán a hátsó padban kártyázzunk, és hogy az öreg gondnokot minden alkalommal szívószálból kifújt rizsszemmel fültövön lőve késztessük az olajkályha mellé önteni a tüzelőolajat.

 Aztán jött a középiskola, a hajnali kelés, a bejárás Pestre, a tanulószoba, meg a Szentkirályi utcai menza. A fent említett doppingszereket nélkülözve a középiskolai teljesítmény csak átlagos - igaz, jóhírű, a 80-as évek legkeményebbnek tartott műintézményében. Az persze, hogy más iskolában hármas helyett ötös szerepelne a bizonyítványomban, utólag már senkit sem érdekel. Ezután újabb iskolák, részben meló mellett, majd munkahelyek sora, míg végül egy évtizede kikötés a jelenlegi mellett - de ez már egy másik történet.