nyelv-ész

Nemrég kezdtem reménykedni, hogy végre lesz egységes budapesti és agglomerációs szinten összehangolt közlekedésfejlesztés.

Aztán jött ez.

Az egy dolog, hogy egy végtelenül unszimpatikus figura fémjelzi az ötletet, de látható, hogy csak a "Sétáló Budapest" című agymenéssel rokonszenvező belvárosi választópolgár kábítására született az egész. Talán túl sokat nem kell magyaráznom, hogy autóforgalmat csak ott és úgy szabad korlátozni, ahol megvannak az alternatív tömegközlekedési lehetőségek. Ennek azonban jelenleg még akarat szintjén sincs nyoma, csupán ködös elképzelések halmaza látott eddig napvilágot. Egyedüli konkrétum, hogy a szentendrei és ráckevei HÉV vonalakat metrószerű alagútban kötnék össze, és átkeresztelnék M5 névre. Ami önmagában kb. semmit nem javít az agglomeráció helyzetén, kivéve, ha teljes pályafelújítással, nyomvonal módosítással és a járműpark modernizálásával nem jár együtt. Reménykedjünk, hogy így lesz.

Ettől azonban még egy csomó irányból nem nő a tömegközlekedési kapacitás, tehát az agglomerációból beáramló autósok tízezreire lehet továbbra is számítani. Kulturált P+R parkolók építéséről is csak elvek szintjén értekeznek az okosok, tehát Budapest még nem fizetőparkolós övezetei továbbra is számíthatnak a szanaszét parkoló autók tömegére.

 A vírushelyzet sem kedvez a tömegközlekedésnek: függetlenül attól, hogy a jelenlegi járvány mikor cseng le, nagyon sokan a minimumra fogják továbbra is korlátozni a tömegközlekedési eszközök használatát. Arra sem lehet számítani, hogy megmarad a távoktatás és az otthoni munkavégzés általános lehetősége (már ahol ez egyáltalán lehetséges), mert a vállalati vezetőknél még mindig él a "gazda szeme hizlalja a jószágot" szemlélet, és az otthoni munkavégzés számukra a totális kontrollvesztést jelenti.

Szóval örömteli, hogy a budapesti városvezetésnek ezt sikerült kiizzadnia magából.

Az iPhone az utóbbi két szériával végre kezdett a 21. század felé közelíteni: elmaradtak a brutális méretű kávák, a képernyő mérete is megnőtt, és végre az akku kapacitása is lehetővé tette az egész napos használatot újratöltés nélkül. Más kérdés, hogy az Apple az androidos világban csak közepes tudásúnak számító készülékét abba a sávba árazta, ahol a konkurensek már fél terrás tárhelyet, tollat adnak, és rajzolni lehet a zárképernyőre is.

Erre most megjelent SE néven a rossz emlékű 8-as sorozat némileg feljavított hardverrel, de ugyanolyan béna megjelenéssel, és ugyanolyan béna akkuval. Az ára ugyan Apple mérce szerint bagatell, de 180 ezresért sokkal jobb készülékekekt lehet kapni, amelyek a szánalmas üzemidővel nem keserítik meg a felhasználók mindennapjait. 

Mielőtt az Apple-fanatikusok kritikájának szöges bakancsa a földbe tiporna, hadd tegyem hozzá, hogy ismert a készülék célcsoportja is. Egyik ismerősöm rendszeresen ilyen gyorsan merülő készüléket vesz a nejének, ugyanis a zasszony napjának legnagyobb részét a barátnőivel fecsegés tölti ki, és a gyorsan lemerülő készülék legalább némi esélyt ad, hogy a családon belüli kommunikációra is maradjon néhány röpke pillanat.

Az idiotizmus oly sok formáját láttam már életem során, hogy gondoltam, már nem lepődöm meg semmin. Mindaddig, míg el nem olvastam ezt a sztorit, miszerint a 60-as évek fiatal értelmiségije jópofa dolognak találta, hogy a Dunába dobáljon mindenféle holmit azzal a filozófiai körítéssel, miszerint (idézem):

"Sok olyan tárgyi értékre teszünk szert, ami valamiért inkább hátráltat, mint segít mindennapi éltünkben, ám mert hozzá jutni esetleg sokba került, nincs erőnk – szívünk? – megszabadulni tőle. Én azonban soha nem leszek ilyen értékek rabja."

Egyfelől dicséretes, hogy ne éljen valaki anyagi javak függőségében, másfelől azonban a Dunába dobálás helyett lehetett volna ezt értelmesen is csinálni: oda lehetett volna adni rászorulóknak azokat a holmikat, amelyekről úgy gondoljuk, hogy az anyagi javaktól függőségünk szimbólumává váltak. Persze ez nem olyan látványos, mint a hídról folyóba hajigálás, és nem lehet vele pozőrködni, csajozni.

No de olvassuk csak tovább az ötletgazda filozófiai eszmefuttatását:

"Én magam – sapkát és cirkuszt a népnek! – kezdtem valóban „sorsrontó” tárgyakat is dobálni tréfás „vádbeszédek” kíséretében, gitárt, üzenetrögzítő készüléket, karikagyűrűt, fényképezőgépet. Mindent, ami sejtésem szerint rongálta az imázsomat vagy késleltette valahogyan az értelmes megkomolyodást."

Aki látta a 60-as évek első generációs értelmiségi fiataljairól szóló filmeket, talán nem is lepődik meg annyira mindezen. Az ötvenes évek mindent ideológiával átjáró időszaka után egy olyan világ jött, ahol már nem volt napi téma az osztályharc. Persze az egyetemeken, főiskolákon bőven adagolták még a bölcsességet, de ez már nem a befogadhatatlan sztálini kultúrmaszlag volt, hanem valami puhább, emészthetőbb, de a szálkás kommunista ideológián felcseperedők számára mégis sokkal büdösebb ideológia.

Nem volt már korunk hőse az aszkéta munkásmozgalmi hős, aki apját-anyját is feljelenti, ha jobboldali elhajlást észlel. Helyette csendben valami polgári csökevény, a fogyasztási javak óvatos gyűjtögetése, a meggazdagodás iránti vágy kezdte átjárni a magyar társadalmat. A hatvanas évek elején munkába álló, első generációs fiatal értelmiségi számára ez a kettősség nehezen volt feldolgozható. Hiszen őket az a rendszer emelte ki és taníttatta, amelynek zászlajára nem a kispolgári megalkuvás volt írva, hanem a forradalmi hév .

Ha ezután valakinek nem volt elég bátorsága kivonulni a bűnös és hedonista társadalomból, majd oszlopszentként felállni egy távoli, magas cölöpre, vagy évtizedekig vándorolni a sivatagban - annak bizony igencsak beszűkült a mozgástere. Ma viccesen hangzik, de akkoriban mégis tragikusan komoly volt a kor egyik bölcsessége, miszerint az értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. 

A Dunába dobálás a kiskapu. Csendben lázadunk, de csak magunk és környezetünk előtt válunk oszlopszentté. Sem a konformista kádári társadalom, sem az apparatcsik réteg nem vet ki magából, mert cselekedetünk csupán vicces marhaságnak tűnik. Nem állunk népi mozgalom élére, csupán néhány tucat hasonszőrű csatlakozik hozzánk, ők is csak esetlegesen. Ugyanakkor saját háborgó lelkiismeretünknek is tettünk egy gesztust, amiről persze tudjuk, hogy csak szánalmas pótcselekvés, de majd az unokáknak lehet mesélni, hogy miképp lázadtunk a fogyasztói társadalom ellen.

Megúsztuk. 

E két szoftverrel a Linux alkalmas lesz média megosztásra, valamint Chromecast kompatibilis eszközökre képernyőt tükrözni. Ha az okostévénkkel, vagy a butatévére akasztott chromecast eszközzel akarunk a számítógépről médiát lejátszani, akkor a jól bekonfigurált minidlna lesz a segítség, ha pedig képernyő tükrözést akarunk, akkor a mkchromecast.

Szeretem a Totalcar teszteket. Nem olyan unalmasak, mint máshol, ahol felsorolják az autó műszaki paramétereit, majd kijelentik, hogy jó vele menni, csak kicsi a csomagtartó. A Totalcarnál akár még kerettörténeteket is hajlandóak kanyarítani egy autó tesztje köré, hogy emberközelibbé tegyék a gépészetet.

Itt is van a mai történet, ahol a képzeletbeli Átlag János olyan autót vesz, amelyik a nejének is tetszik, és nemcsak praktikus, hanem (most tessék figyelni!) a sportosság ígéretét is magában hordozza.

Egy BMW-t. Kombit.

Kezdjük akkor az elején. Sportosság alatt általában jól tartó futóművet, a kiegyensúlyozott kanyartulajdonságokat, erős motort, jól reagáló hajtásláncot értünk. Sokan e mellé beikszelik a hangot is, de ha egy Teslával mennének, nem valószínű, hogy utána kijelentenék, hogy nem sportos, mert nem üvölt a motor. Az ilyen autóknak megvan az a hátránya, hogy a magyar utakon igencsak igénybe veszik a bennülőket. Persze vesekő esetében akár még hasznos is lehet a kemény rugózás, de sokan inkább a fogtömésük miatt aggódnak ilyenkor.

A tesztben szereplő BMW azonban ebben az értelemben nem sportos. Nagyon jó a futóműve, de inkább a kényelem és a jó úttartás elegyét hozza, mintsem az igazi sportkocsikét. Ráadásul a motorja sem aszfaltot feltépő erőgép. Bőven elég a dinamikus autózáshoz, de nem ezzel fogunk indulni a drift bajnokságon.

Visszatérve az utakra: a városi aszfalton nem előny a sportosság, autópályán meg nem szükséglet. Maradnak az országutak, hegyi szerpentinek, amelyek azonban néhány kivételtől eltekintve igencsak gyatra minőségűek. Tehát itt is inkább a strapatűrő, komfortos rugózást preferálja a nagyérdemű, mintsem a nagy kanyarsebességre képes futóművet. Mert nem nagy élmény a húzósan vett kanyar, ha pont a közepén pattog el a kerék a szétszaggatott aszfalton.

Kiderül aztán a cikkből az is, hogy az autó N43 kódú motor szériája nem a legjobban sikerült BMW termék. Több ismert szériahibája is van, tipikusan az első tulajdonost kiszolgáló fajta, amelyikkel használtan, tizenéves korában a sokadik tulaj már átértékeli a sportosság fogalmát, és a kanyarsebesség helyett megtapasztalja a gazdasági totálkár felé száguldás sebességét.

A cikk szerint egy ilyen verda 2,4 millió környékén megvehető. Nos nem vagyok nepper, így nem fogok más márkákat ajánlgatni, de biztos vagyok benne, hogy ennyi pénzt sokkal hasznosabban is el lehet költeni úgy autóra, hogy utána hosszú éveken át nem kell rettegni a milliós szervizszámláktól.

Végezetül a lényeg, amiért mindezt leírtam, a cikk alábbi mondata:

"Azért legalább egy német hármas kéne, én se leszek már fiatalabb, hogy megvalósítsam ezt az álmom."

Mitől lesz egy konformista német kombi valakinek az álma? Mitől válik valaki szemében egy ilyen autó "sportossá"? Gyerekként telivér Ferrarikról, Lambókról álmodozni teljesen rendben van. Akinek az az álma, és van rá pénze, valósítsa meg az álmát. De a káeurópai irodistával mi történt, mire felnőtt, hogy a gyerekkori álma egy BMW kombivá mutálódott?

Sajnos van ilyen, hogy valaki vén fejjel sem ért mások számára már gyerekkorban is nyilvánvaló dolgokat. Nálam az egyik ilyen a kő-papír-olló játék. Gyerekkoromban sehol sem láttam játszani, felnőtt fejjel pedig fel nem foghattam, hogy a papír hogyan győzheti le a követ. Egyszerűen nem értettem a logikáját, úgy gondoltam, hogy logikusan a kő mindig nyer, a papír mindig veszít, az olló pedig a papírral szemben nyer, a kővel szemben veszít.

Aztán egyszer megnéztem a Wikipédián, mert ugye ott mindennek van oldala és mindennek van magyarázata. Az ő interpretációjukban a papír becsomagolja a követ, ezzel győz.

Azt hiszem, most vesztettem el a reményt, hogy a világ működéséből bármit is megértsek...

Környezettudatos vagy? A vécépapírnak is kihasználod mindkét oldalát? De azért csak csorog a nyálad a negyvenrablós webáruházban a szok kici olcó áru után? Csak megrendeled a soha vissza nem térő ajánlatot, amikor 9999.- jó magyar forintokért (plusz szállítás) házhoz viszik neked a bármit is?

Mit gondolsz, hogyan jut el hozzád a kínai áru? A földgömbre nézve logikusan azt hinnéd, hogy vonaton, hiszen a Kína és Magyarország közti út végig szárazföldön megtehető. A villanyvonat az meg még csak ki se pufog, meghajtja a jóféle VVER nyomottvizes szovjet atomreaktor, ami a transzszibériait eteti árammal.

Hát egy túrót. Valójában körbeutazza a fél planétát, mert felteszik a konténert egy akkora hajóra, mint a Tihanyi-félsziget (na jó, nem akkora, de így is majdnem fél kilométer hosszú), ami sok millió személyautónyi környezetterhelést okoz. Nem vicc, a 15 legnagyobb konténerhajó együttesen többet szennyez, mint a világon jelenleg forgalomban lévő 760 millió személyautó.

Erre most hagyok egy kis időt.

Ha tehát örülsz, hogy a kedvenc kínai oldaladon találsz egy pár ezer forinttal olcsóbb bizbaszt, mint ami a sarki boltban a polcon figyel, akkor gondolj erre, mennyibe fáj a Földnek a te párezer forintod.

Regélhetném napestig pázmányi körmondatokban, miféle merényletek sorozata látott már napvilágot e témában, de itt és most egyedül az Apple elvetemültsége felett fogok pálcát törni.

Van ugye az a furcsa törekvés, hogy a felhasználói felületről dobáljunk le mindenféle vezérlő elemet, és helyette a felhasználó varázsmozdulatokkal vezéreljen egyes funkciókat, mint Harry Potter a roxforti menzán, mikor nem kapott elég tápiókapudingot az ebédhez. Ez főleg azért ellenszenves tendencia, mert a mobilok, tabletek képernyője egyre nagyobb, a felbontásuk is megsokszorozódott az évek során. Tehát nincs látható oka, miért ne lehetne gördítősávot, lapozásra szolgáló ikonokat és hasonlókat a felületre tenni.

Tableten ez különösen visszatetsző, hiszen itt a képernyőméret is annak kedvezne, hogy legyenek funkciógombok. Az Apple azonban úgy gondolja, hogy egy többszáz oldalas e-book olvasása akkor ad felhasználói élményt, ha a képernyő megfelelő részén a megfelelő irányú masszírozó mozdulatot tesszük lapozás gyanánt. Esetemben ez nem túl kényelmes, mert jellemzően nem az íróasztalnál ülve olvasok, hanem ágyban fekve, vagy a kanapén heverve, netán a kerti karosszékben kuporogva. Így nem feltétlen tudom a megfelelő szögben tartani azt a nyomorult iPad-et, hogy a megfelelő irányú simikézéssel lapozhassak. Ma ráadásul egy rohadt hosszú Word doksit sikerült azért bezárnom, mert a képernyő aljáról felfele irányú simogatás helyett véletlenül valami átlós irányban masszíroztam a képernyőt, és ez az iOS számára azt jelenti: vissza a desktopra.

Anyád.

Örök rejtély marad számomra, hogy az Apple székházát eddig miért nem rohamozta meg a felháborodott felhasználók hordája. Talán mégis igaz, hogy az egyszerű felhasználó olyan, mint az agyatlan birka: hagyja, hogy önjelölt zsenik megmondják neki, mi a jó.