Bevallom, fogalmam sem volt a létezéséről mindaddig, amíg a méltán megbecsült Kertész Ákos meg nem jelentette veretes mondatait eme kiváló sajtóorgánumban. Hogy írása milyen jogi és elmekórtani besorolás alá esik, azt nem tisztem eldönteni. Ami viszont megdöbbentő volt számomra, az részben a szerkesztőség, részben a cikkhez kommentelők reakciója. Néhány kivételtől eltekintve pajzsra emelték az írót.
Ami engem illet, rég olvastam ilyen méregtől fröcsögő és gyalázkodó írást, amelyből nemcsak a gyűlölet, hanem az ostobaság is így süt. Lényegében a derék Kertész úrnak oly mértékben fájdalmas mind a mai magyar politikai baloldal, mind annak ellenzéke, hogy azt szavakba önteni szinte lehetetlen.
Kertész úr sajnos mégis megpróbálta.
További döbbenet, hogy a holocaust-vonulat és a magyarok kollektív felelőssége körüli acsarkodás ismét a tetőfokára hágott. Ha rosszmájú lennék, akkor azt mondanám, hogy ennek a néhány agyarvicsorító idiótának a svájci aranyra fája foga, de hát egyrészt arany nincs, másrészt teljesen komolytalan dolog arra hajtani, hogy ma Magyarország hamut hint a fejére a 67 évvel ezelőtti tragédia okán.
Miután végigolvastam a hozzászólásokat, írtam néhány sort kvázi a józan ész nevében, de sok illúzióm nincs. Ebben a gyalázkodó szócsatában csak az számít ütőképesnek, aki nem az értelemre, hanem az alantas ösztönökre hat.
Ráadásul a kommentem csak egy ki tudja, milyen eredményű moderáció után jelenik meg, vagy enyészik el az éterben, így aztán gondoltam, ide is lemásolom ezt a pár mondatot:
Tisztelt Bartus Úr, Tisztelt Kertész Úr !
Magyarországról írok, eme távoli szegletéből a planétának. Jelentem, csapataink harcban állnak!
Vagyunk még itt pár millióan, akik tisztességgel, becsülettel dolgoznak, tanulnak. Vagyunk olyanok is szép számmal, akik nem tolerálnak semmilyen kirekesztést, rasszizmust. Vagyunk még jópáran, akik úgy gondoljuk, egy ember értékét nem az adja, honnan jött, hanem hogy hová tart, s ehhez milyen eszközt választ.
Sokan vagyunk, akiknek nem mindig sikerül úgy az élet, ahogy eltervezte.
Elesünk, de felállunk, és továbbmegyünk. Nem jajveszékelünk, nem mocskolódunk, de nem tűrjük azt sem, hogy mások öntsék ránk a maguk mocskát. Nem vagyunk szolgalelkűek, de nem vágyunk uralkodni másokon sem, csak magunkon.
Nem bántottunk soha senkit, és ezért nem gondoljuk, hogy bárkinek is bocsánatkéréssel tartozunk. Tőlünk sem kért senki bocsánatot, de nem is várjuk senkitől.
Előre nézünk, de haladni nem tudunk, mert mindig visszarángatnak abba a múltba, ami nem a mi múltunk.
Tanultuk a történelmet és tanultunk belőle, de ne várja senki, hogy át is éljük.
Ha emiatt sehonnai bitangnak tartanak minket, az nem minket minősít, hanem magukat.
Siránkozó vénasszony módjára persze felhánytorgathatják vélt vagy valós sérelmeiket.
Szemünkre hányhatják, hogy a fejük felett gomolygó füstöt a cigarettának tulajdonítottuk, nem pedig lángeszük bizonyítékának.
Szemünkre hányhatják, hogy nem az elvbarátaikra húztuk be az ikszet a szavazásnál, de lássák be, azzal maguknak is rosszat tettünk volna, nem csak magunknak.
Pedig nem vagyunk sem baloldaliak, sem jobboldaliak, sem semmilyen -izmusnak a szekértolói. Mindössze józanul akarunk sorsunk felől ítélkezni, még olykor is, amikor tudjuk, hogy két rossz közül kell választanunk a kisebbik rosszat. Hogy sikerült-e, azt szeretnénk saját szemünkkel látni, és nem az -izmusok megmondóembereitől hallani. Az -izmusokban nem hiszünk, és nem hisszük azok szavát sem, akik valamilyen -izmusban hirdetik az egy és oszthatatlan igazságot. Az -izmusokba vetett hitet ugyanakkor senkitől nem akarjuk elragadni, de cserébe azt várjuk, hogy szent hevületükben ne próbálják ránk kényszeríteni vélt igazukat.
Szemünkre hányhatják, hogy nem sírunk, nem szaggatjuk ruháinkat, és emberöltőkkel ezelőtti tragédiákon nem kívánunk együtt keseregni. Együttérzünk a szenvedőkkel, de a múltat sem megváltoztatni, sem jóvátenni nem tudjuk, még akkor sem, ha maguk szerint ez kutya kötelességünk lenne.
Szemünkre hányhatnak sok rosszat, de gaztettekkel nem vádolhatnak minket, hiszen ilyet – pláne kollektíve – nem követtünk el. Értetlenül szemléljük, miért vádaskodnak és aláznak minket mégis.
Tudják, mit? Hagyjanak minket békén, van maguk nélkül is elég bajunk.
Feri ismét akcióban. Messze még a tavasz, de ő már kibújt odújából, észt oszt a nélkülözőknek, sőt - országértékel!
Utolsó kommentek