A régi Swift-ek fékje legendásan szar. Össze-vissza fog, gyenge a fékerő, ha meg netán mégis jól fogna, akkor meg a virsli kerekek miatt csúszkál, akár egy kicsit is nedves aszfalton. Hiába a vadiúj tárcsa, a fékbetét, hátul új munkahenger; a verda inkább csak kacsázik jobbra-balra, ahelyett, hogy lassulna.
A két fékkör ráadásul átlósan van kialakítva, az egyik fékkör a jobb első-bal hátsó párost, a másik meg a másik kettőt fékezi. Elöl tárcsa, hátul dob. A primitív mechanikus fékerőszabályzónak fékkörönként két eltérő technológiájú féket kellene kordában tartania, de ehhez a feladathoz már új korában sem sikerült felnőnie. Pláne nem egy tizensok éves krehácson, rozsdásan, szétrepedezett és megkeményedett tömítésekkel.
A fékerő szabályozó tehát kihullik a rendszerből, helyét két fékcső átkötés veszi át, és megtörténik a csoda: jó a fék! Nem húz félre, nem blokkol, nem kacsázik. Megáll, mint a parancsolat. Nyilván a 155-ös gumik nem fognak jobban tapadni ezután sem, de önmagában az, hogy van egyenletesen fékerő mind a négy keréken, és nem húz félre, már azt eredményezi, hogy ha meg is csúszik a verda, de legalább nem áll keresztbe az úton.
Utolsó kommentek